Mélyebbre az ingoványba?

Most hallgattam meg ismét a budapesti látogatásáról hazarepülő Szentatyának a gépen lévő újságíróknak adott interjúját. A tévé ma reggeli Híradó műsorában elhangzott tolmácsolás szerint a Szentatya hő kívánságát fejezte ki, „a Donbasszból elhurcolt gyerekek mielőbbi visszaszállítása iránt Ukrajnába”. Alaposan átolvastam a spanyol nyelven közzétett interjú szövegét, és tüzetes kutatásom ellenére ennek a magyar mondatnak a spanyol eredetijét egyáltalán nem találtam meg sem a spanyol nyelvű hírekben, sem a Vatikánnak a Szentatya látogatásáról kiadott hivatalos közleményeiben. Mivel a tévében a Szentatya szavait a magyar tolmácsolás vagy rámondás szövege olyannyira elnyomta, az elkapott néhány szóból nem tudtam megállapítani, hogy ez a kijelentés spanyolul is ezt mondja. Miért kételkedtem? Azért, mert megdöbbentő lenne, ha egy olyan fontos személyiség, mint a katolikus egyház feje ne látna az ellentmondást, hogy a családban élő gyerekeket szüleikkel az állami gondozottakat nevelőikkel együtt mentették ki a várható harci cselekmények elől, de nem Ukrajnából, hanem a függetlenné vált köztársaságokból. És hová vihették volna őket? Ukrajnába, az elnyomók országába?

Nos, ez nem nevezhető elhurcolásnak, noha a Nyugat fősodratú sajtója is így nevezte ezt a mentőakciót. Sőt még a Putyin elnököt a Nemzetközi Büntető Bíróságnál feljelentő amerikai kormány is elhurcolásnak és emberrablásnak nevezte ezt vádpontként. Csakhogy, ha kormányszinten történik ez, és a feljelentő egy olyan ország, amelynek legalább 17 hírszerző szolgálata van, akkor egyáltalán nem beszélhetünk tévedésről, hanem gonoszságról, sőt hamis vádaskodásról. De a mindennap embere nem fogja nyomozgatni a részleteket és sajnálatos módon vádaskodó kezében lévő médiavilág bejelentéseit igazként fogja elkönyvelni az agyában.

Ehhez kapcsolódnak a napi hírértékelések, amelyeket a YouTube-on nézek az itteni helyi idő és az adásidő közötti 9 órás eltérés miatt. A műsorvezetők már rengeteg szakértőt meghívtak és ezek között van jó is, meg rossz is. Ez természetes. Egy dologban viszont elmarasztalom mindegyiket, mégpedig azért, mert nem a legfontosabb értékeléssel kezdik, amely a társadalom legszélesebb rétegét segítené az események jelentőségének megértésében. Ez pedig egy olyan józan ész alapú értékelés, amelyet az átlagember pártállásra tekintet nélkül megért. Ez lenne a legfontosabb a reményvesztettség ingoványából való mielőbbi kikecmergéshez.

A nemrég tapasztalt Ruszkik haza plakátkampány értékelése nagyszerű példa erre. Mármint arra, hogy a kampány fő támogatója, az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövetsége otromba hibáival saját magát tette nevetségessé. Erről már több értékelést hallottunk a tévében, de most szeretném bemutatni ennek, és a kapcsolódó eseményeknek az ingoványos részét.

A tény, hogy egy nagyhatalom nagykövetsége olyan országban rak ki magyar nyelvű, oroszokat kizavarni látszó plakátokat, ahol már több mint 30 éve nincsenek orosz megszállók az még hagyján. Jó, odaírtak a plakátokra két orosz szót is, – az egyiket helyesírási hibával, – ami nem változtat a leányzó fekvésén. De azt, hogy a Bajza utcában lévő orosz nagykövetség környékét a kampányolók óvatosan elkerülték, rendkívüli mértékben megkérdőjelezi a kampány igazi célját, hiszen Budapesten ez az a hely, ahol fontos orosz személyek, diplomaták nap mint nap megfordulnak. Nem, nem tévedés. Egyik volt osztálytársam a kampány második napján és egy másik a kampány harmadik napján körbejárta a nagykövetséget magába foglaló egész háztömböt, sőt egyikük beszélt a nagykövetség biztonsági őreivel is, akik megerősítették, hogy nem volt sem plakátozás, sem molinózás a közelben.

Mivel magyarázzuk ezt?

Két eset lehetséges: az amerikai nagykövetség gyávasága vagy teljes hozzá nem értése. Jó, nem a diplomaták rakták ki az óriásplakátokat, de ha már rányomtatták minden plakátra, hogy a nagykövetség támogatja a kampányt, feltételezné bárki, hogy a kampányplakátok elhelyezéséről nem volt tudomásuk?

De ez semmi! Mi itt a legnagyobb szarvashiba? Hol van azoknak az állampolgároknak a tiltakozása az orosz „megszállás” ellen és a kivonulás követelése, akik állandó lakhelye ott van, ahol az orosz csapatok vannak? Ha én jól megvagyok a feleségemmel, miért ösztökélne engem a hét faluval odébb lakó ismerős, hogy váljak el az asszonytól? Erre csak egy magyarázat lehet: ő akarja a nejemet megkaparintani.

Helyben vagyunk! Nagyon úgy néz ki, hogy a már Oroszországhoz tartozó Krímre és a másik két donbasszi területre is a plakátkampány pénzelőinek fáj a foga – akár közvetlenül, akár egy általuk választott vazalluson keresztül.

Csakhogy az orosz csapatok nem Ukrajna területén vannak, hanem az Orosz Föderáció területén, mert a Krímet 2,5 millió, a Luganszki Népköztársaságot 1,4 millió és a Donyecki Népköztársaságot 2,2 millió lakosával, azaz az ottlakó 6 millió ember számára megtartott népszavazás eredményeként, azok kérésének helyt adva Oroszország újra visszacsatolta az anyaországhoz, az Orosz Föderációhoz.

A visszacsatolást megelőzően ezt a három köztársaságot, amely szabad akaratából kikiáltotta függetlenségét három másik ország elismerte. Ezzel tehát a nemzetközi jog alapján eleget tettek a független államalapítási követelményeknek „Az államok felelőssége és kötelessége” témában 1933-ban Montevideóban megrendezett nemzetközi tanácskozáson elfogadott négy feltétel teljesítése alapján. Ezek a feltételek:

• legyen területük,
• legyen népességük,
• legyen kormányuk
• valamely más önálló ország ismerje el őket is.

És ezeknek mindez megvolt. A második világháború után 1945-tel kezdődően kb. 80 ország létesült, illetve vált függetlenné, és mindre ugyanezek a szabályok voltak érvényesek. A világ pedig ennek értelmében elfogadta a térképmódosításokat és befogadta az újonnan megalakult államokat.

Ja, hogy most a Donbasszban és a Krímben ezeket az új köztársaságokat Ukrajna és az Egyesült Államok nem ismerték el? Kit érdekel? Mutassatok egyetlen olyan törvényt vagy nemzetközi megállapodást, amely kötelező erővel előírja, hogy az újonnan függetlenné vált államokat hány és melyik államnak kellene elismerni. Ilyen nincs; nem létezik. Gondoljátok, hogy a fenti 80 ország elismerése mind simán ment? Szó sincs róla. Nagyon szeretnék olyan bátor újságírót látni, aki egy sajtókonferencián felteszi a kérdést a donbasszi és a krími köztársaságok elismerését megtagadó nyugati nagyhatalmak képviselőjének, hogy ők milyen feltételek teljesítése után hajlandók elismerni ezeket a most függetlenné vált államokat.

Nem tűnt fel nektek, hogy senki sem tette fel a kérdést az amerikai elnöknek, hogy miért nem ismerik el a Krími Köztársaságot, a Donyecki Népköztársaságot és a Luganszki Népköztársaságot, amikor azok megfelelnek az 1933 évi montevideói nemzetközi tanácskozás során elfogadott ismérveknek?

         Persze, hogy nem kérdezte meg senki, mert majdnem mindenki elfogadta, hogy ha az Egyesült Államok így döntött, akkor az automatikusan helyes. Ó, micsoda tévedés! Tudjátok, hogy hány nemzetközi szerződést írtak alá az Egyesült Államok képviselői csak azért, hogy mutassák a világnak, mennyire emberbaráti és mennyire haladó szellemű a külpolitikájuk? Ezek nagy részét vagy nem ratifikálta a kormányuk vagy visszavonták aláírásukat. https://en.wikipedia.org/wiki/List_of_treaties_unsigned_or_unratified_by_the_United_States

         Ez a nemkérdezés hozzájárul az ingovány elmélyítéséhez.

Hadd hozzak fel erre egy kb. 40 évvel ezelőtt történt esetet. Külföldi örökbefogadóknak tolmácsoltam a zalacsányi tanácsnál a gyámügyi előadó hivatalában és kérték a tolmácsigazolványomat. Jó, rendben van, és megmutattam az előadónak az ENSZ adminisztratív rendelkezésének megfelelően a Princetonban kiállított magyar és angol nyelvű tolmácsigazolványomat. Legnagyobb meglepetésemre az előadó közölte velem, hogy ez nem fogadható el, mert csak a Zala megyei tanács által kiállított tolmácsigazolvány érvényes. Hiába mondtam, hogy az igazolványomat az ENSZ New York-i székházában is elfogadták, az előadó a külföldi örökbefogadók megrökönyödésére közölte velünk, hogy ő nem ismeri el az ENSZ-et. Szerencsére volt velünk egy magyar ügyvéd is, akinek nagyon jó diplomáciai érzéke volt és megerősítette az előadónk ENSZ-et el nem ismerő állásfoglalását azzal, hogy az előadónak joga van az ENSZ-et el nem ismerni, de a felmutatott igazolvány egy bizonyos joghézag miatt mégis elfogadható.

Nos, visszatérve az új, elismert köztársaságokhoz, nekik joguk volt védelmi szerződést kötni az Orosz Föderációval, majd népszavazást tartani és annak eredményei alapján újraegyesítésüket kérni Oroszországgal. Megtörtént.

Természetesen az Egyesült Államok kormánya, amely már jó ideje a Világ Urát alakítja a világszínpadon, bejelentette, hogy nem ismeri el a három új köztársaságot, sem azok Oroszországgal való újraegyesítését. Na és? Kit érdekel? Senki sem tud felhozni egyetlen olyan törvényt vagy szerződést sem, amely jogalapot adni nekik erre. Ez pontosan olyan horderejű, mint amikor a szentesi hentesüzlet mészárosa bejelenti, hogy ő bizony nem ismeri el Németországot.

Mégis van valami, ami a fősodratú médiában becsatolásként emlegetett újraegyesítés el nem ismerése kapcsán mélyebbre húzza a nyugati társadalmakat az ingoványba. Ez pedig a médiával való manipuláció, amelyet Adolf Hitler propagandaminisztere Joseph Goebbels fejlesztett ki a tömegek félrevezetésére. Ő bizony alapos munkát végzett. Természetesen az amerikai propaganda atyja, az Osztrák-Magyar Monarchiában született Edward Bernays meghonosította ezt módszert az Egyesült Államokban és alakítgatta tovább az amerikaiak világnézetét öntudatukat nyesegetve. Ennek a tömegpszichológiai propagandafogásnak a lényege az, hogy ha egy hazugságot elég sokszor és sok helyen ismételünk, a felületesen gondolkodó emberek – mely sajnálatosan magában foglalja a társadalom zömét – igazságként fogják azt fel. Ez történik most is. A fősodratú média az Egyesült Államokban ezt az el nem ismerési álláspontot harsogja rendületlenül és a társadalmi hatás nem marad el – legtöbb amerikai elhiszi.

Nos, a tények alapján az Orosz Föderáció csapatai nem Ukrajnába vonultak be, hanem a föderáció saját területeire, ahonnan az ukránok, no meg a budapesti amerikai nagykövetség csúnyán elfuserált plakátkampányának szervezői szeretnék kiűzni őket. A kampány akármennyire elfuserált is, a fent említett társadalompszichológiai okok miatt mégis vannak, akik nem veszik észre a kampány szarvashibáit. Ezek közül a szarvasbőgéssel párosult szarvashiba az, hogy az orosz csapatok kivonulását azoknak kellene követelni, akiket elnyomnak az oroszok. De hol vannak ezek? Hiszen az orosz csapatok azokat védik, akik orosz területen vannak és az ukránok uralmától, különösen azoknak a hátrányosan megkülönböztető politikájától akartak megszabadulni, és ők maguk választották Oroszországhoz tartozásukat. Na, és most kitől védik az orosz csapatok ezeket a szabadságszerető bátor embereket? Az ukrán kormány politikájától. Ez a kormány akarja visszaállítani ennek a 6 millió embernek a hátrányos megkülönböztetését és szemmel láthatóan még meg is büntetni őket függetlenségük kikiáltás miatt. Azoktól az ukránoktól, akiket a plakátkampányt pénzelő ország óriási mennyiségű halált osztogató fegyverrel meg hihetetlen mennyiségű pénzzel lát el, hogy segítse a szolgalelkű ukrán államot a kisebbségeket megkülönböztető státuszon alapuló uralmának a helyreállításában. Ez nem elég, hogy kétségbe vonjuk a háborút pénzelők őszinteségét, akik már elfelejtették a legfontosabbat hangoztatni, az azonnali békekötés szükségességét?

A fősodratú nyugati média orosz elnyomásról beszél. Elnyomás? Ugyan már! Ha bárki ezeken az újonnan visszacsatolt területeken megelégeli az oroszok jelenlétét, minden további nélkül átmehet ukrán területre, ahol Zelenszkíj emberei valószínűleg babérkoszorúval fogadnák, ajnároznák és előszeretettel használnák fel oroszellenes propagandájukban.

De nézzük már meg a legbőszebben szájaló ország, az Egyesült Államok portáját. Van ám ott bőven példa arra, hogy idegen fegyveres erők által megszállt nép évtizedeken keresztül, sőt több mint egy évszázadig tartó megszállás után is folyamatosan követeli a megszállóik kitakarodását. Itt van például Hawaii, amelyet az Amerikai Egyesült Államok 1893 január 17. óta tart jogtalanul megszállása alatt. Minden évben nagy tüntetéseken és tiltakozásokon – jómagam is sokszor részt vettem – hawaii sorstestvéreimmel együtt. Ezeken minden más zajforrást elnyomó hangerővel énekelte a többezer fős tömegünk a megszállók takarodását követelő hawaii mozgalmi dalokat a városok főutcáin – még az FBI helyi székháza előtt is Honoluluban. Tiltakozó táblák, plakátok, molinók szerte a szigeteken. Ezeket a megszállók elkobozták és felállítóikat letartóztatták (engem is), megbüntették, de ez csak erősítette az tiltakozók összefogását.

A Föld másik pontján Okinava szigetén szintén nagy tüntetések voltak és vannak az amerikai megszállók ellen. Ami itt a legfontosabb, a tiltakozás itt is a megszállt országból, a megszállott néptől eredt. Hogy hogy Magyarországon, Kanadában vagy Mexikóban az amerikai nagykövetségek nem szerveznek plakátkampányokat Hawaii és Okinava idegen megszállásának megszüntetésére. Ja, persze, hiszen akkor ők tiltakoznának saját maguk ellen, hiszen ők a megszállók!

Térjünk vissza az ingoványba, de ne azért, hogy mélyebbre süllyedjünk, hanem azért, hogy azt kiszárítsuk. Hogyan tudja az átlagember ezt elvégezni? Lassan, kitartóan, fáradságos munkával. És sok-sok kérdéssel. Az első lépés – kétséggel fogadni a fősodratú média híreit és elolvasni vagy meghallgatni az azzal ellenkező híreket is, majd józan paraszti ésszel átgondolni a történteket mindkét fél szempontjából. Bizony lesznek meglepetések! A második lépés pedig bátorítani másokat is, hogy ezt tegyék.  A harmadik lépés pedig az, hogy a gyermekeinket is tájékoztassuk korral járó értelmi szintjüknek megfelelően, hogy mi történik a világban és megosztani velük saját értékelésünket. Ez azért is fontos, mert bizony azzal, ami most történik, előreláthatóan gyerekeinknek kell majd foglalkozni mihelyt kirepülnek a családi fészekből, és lehet, hogy az ingoványt csak ők tudják véglegesen kiszárítani. Ez viszont csak a tudás birtokában lehetséges.

Nehéz feladat ez? De még mennyire! Akárhogy nézzük is, csak így lehet reményünk a jövő generációjának megmentésére és a tömegeket felfaló ingovány elkerülésére vagy kiszárítására.

Keoniokamoku írása 2023. május 16.

About Author